Pszichológusként és meddőségi szaktanácsadóként újra és újra találkozom azzal a mondattal, amelyet klienseim ritkán mondanak ki hangosan: „Én nem ezt az utat választottam.”

A nehezített gyermekvállalás és a lombik nem egy vágyott forgatókönyv.
Sokkal inkább egy olyan helyzet, amely akkor jelenik meg, amikor az eredeti elképzelések már nem működnek. Nem azért, mert valaki így tervezte – hanem mert nincs más kapaszkodó, csak a remény.

Terápiás szemszögből a lombik gyakran nem „választás”, hanem egy alkalmazkodás.
Egy próbálkozás arra, hogy a vágyott gyermek felé vezető út valahogy mégis folytatható legyen, akkor is, amikor a test, az idő vagy a körülmények ellenállnak.

Ez az út sokszor csendes veszteségekkel jár:
– annak az elképzelésnek az elvesztésével, hogy „majd csak megtörténik”
– a spontaneitás, az intimitás, a biztonságérzet sérülésével
– és azzal a belső feszültséggel, hogy miközben küzdünk, közben elfáradunk.

Fontos kimondani:
a lombik nem bizonyíték az erőre, és nem kudarc jele sem.
Nem jellemteszt, nem életfeladat – hanem egy érzelmileg megterhelő élethelyzet, amelyben teljesen érthető az ambivalencia: az egyszerre jelen lévő remény és kimerültség.

A terápiás kísérés ebben nem megoldásokat erőltet, hanem segít megtartani az embert ezen az úton.
Hogy ne csak „végigcsinálni” kelljen, hanem legyen helye annak is, ami fáj, ami bizonytalan, ami kimondhatatlan.

Mert a legnagyobb teher gyakran nem maga a lombik – hanem az, ha egyedül kell hordozni.